Mit ünneplünk?

Mezőcsát területe már az őskor emberét is letelepedésre csábította. A Tisza vize által ekkoriban még rendszeresen meglátogatott csáti határ kisebb dombjai vonzó életteret biztosítottak a kő- és fémkorszak embereinek egyaránt, de a terület a későbbiekben, a honfoglalást megelőzően is lakott volt, főleg szláv és avar népek által. Honfoglaló őseinknek is elnyerhette tetszését e vidék, erről tanúskodnak a közeli települések – Hejőkürt, Tiszatarján, Tiszakeszi – törzsi eredetű nevei.

A honfoglalást követően is virágzó kis településeket találunk városunk határában. Ilyen falu volt a régészek által 1984-ben feltárt Csicske, vagy éppen Burok. Ezek a kis telepek a középkor zivataros évszázadait nem tudták túlélni, régtől fogva csupán egy-egy határbeli névben él tovább emlékük.

Városunk, Mezőcsát nevét idén 800 éve, 1225-ben jegyezték le először. Mai napig sem tisztázott bizonyosan, hogy honnan is ered e név; a nyelvtudomány szerint birtokosáról, a néphagyomány szerint pedig a település mocsaras, vizenyős területén gyakori növény, a csáté után kapta nevét. Az impozáns méretű, 800 éves oklevél szerint a település ekkor két részből állt: Szabadcsáton a jobbágyok, Lakcsáton pedig a szolgák és szabadosok éltek. A falu birtokosa ekkor megyénk névadója, a híres Bors ispán volt.

Néhány évvel később, az országot feldúló tatárok Csátot is elpusztították. A csátiak soha elfogyni nem akaró élni akarása azonban ­– ahogyan azt a későbbi évszázadok sok-sok példáján keresztül is látni fogjuk – már ekkor is utat tört magának: a települést nem csak hogy újjáépítik, de 1283-ban még vendégül is látják IV. Kun László királyunkat.

A tatárjárás illusztrációja a Thuróczi-krónikában

A következő évszázadokból rendszerint csak a településen birtokkal rendelkező földesurak nevei tűnnek fel a régi okleveleken kisebb-nagyobb viták, birtokeladások, birtokba iktatások, elzálogosítások kapcsán.

A 16. században Csát virágzó település; kitűnik ez a korabeli jegyzékekből, de abból is, hogy 1549-ben először említik oppidumként, azaz mezővárosként. Az 1526-os mohácsi vész után azonban a törökök képében egyre sűrűbb és egyre sötétebb fellegek gyűltek országunk és városunk fölé is. A csátiak mindent megtettek túlélésük érdekében, ha kellett, a töröknek és a császárnak is adóztak egyszerre, máskor – a háborús zavaros időket kihasználva – próbálták elkerülni a fizetést. A sorsfordító pillanat 1596 októberében érkezett el, amikor a közeli Mezőkeresztesen a dicsőséges győzelem reményével kecsegtető csatából pillanatok alatt pusztító vereséggel végződő mészárlás lett. A törökök bosszújának eredményeként a vidék településállományának kétharmada vált lakatlan pusztává. Mezőcsát városi rangját elveszítve, török csapatok szállásául szolgálva, majd a 17. század elejétől a töröknek és a királynak egyszerre adózva – tehát hatalmas materiális és lelki veszteségek árán, de – ezt az időszakot is átvészelte.

A mezőkeresztesi csata ábrázolása egy korabeli török miniatúrán

A vörös kakas, mely oly sokszor emésztette fel városunk házait s a benne élők javait – olykor a benne élőkkel együtt – hol véletlen, hol pedig szándékos okokból, 1686-ban ismét ellátogatott hozzánk, ezúttal utóbbi indíttatással: Doria, egy siket generális égette fel a falut, melynek lakossága Miskolcra, Ónodra és Debrecenbe menekült. Egy évtized múltán azonban már arról szólnak a források, hogy Csát ismét lakott, olyannyira, hogy lakói – akiknek egy része már ekkor is kisnemes – I. Lipóttól két vásár tartására, valamint vámszedésre kap jogot. Egy 1715-ös összeírás újfent mezővárosként említi Csátot, amely ezt követően a gyarapodás, fejlődés rögös útját kezdi járni.

Mezőcsát az első katonai felmérés térképén a 18. század végén

A következő évszázadban ismét rosszakarók keze által pusztul el a város egy jelentős része tűz által: 1849-ben egy szerencsétlen véletlen miatt orosz csapatok égetik fel a várost. 1890-ben ismét tűz pusztít, ezúttal vélhetően figyelmetlenség miatt, melyben a református templom jelentős része – beleértve harangjait és a híres, festett fakazettás mennyezete egy részét is –, az iskolák, a városháza és több lakóház is elhamvad.

1872-től az új közigazgatási rend szerint Mezőcsát már nem város, hanem nagyközség. A csátiak azonban ezt sohasem fogadták el igazán, érezvén kiemelkedő szerepüket a vidék viszonylatában, mindig is városként tekintettek településükre, melyet számukra az is igazolt, hogy Mezőcsát 1873-tól 1982-ig járási központként funkcionált.

Pozícióját mi sem bizonyítja jobban, mint a század végétől mind több területen érezhető és tapasztalható polgáriasodás: impozáns kúriák épülnek, működik az óvodája, elemi- és tanonc iskolája, ipartestülete, egyesületeik, hitelbankjai, 1906-tól vasútja, 1911-től villanytelepe van, néhány évig még helyi újságja is egzisztál – hogy mást ne említsünk.

Mezőcsáti képeslap a 20. század elejéről

A 20. század nagy világégései a csátiakat is sújtották: a két háborúban 685 lakosunk halt hősi halált. Emléküket a város főterén emlékmű, az izraelita temetőben a siratófal őrzi. 1944-ben átvonul a településen a szovjet hadsereg, 1956-ban pedig viszonylag kis áldozatokkal éli meg a település a forradalmat, melynek nyomán többen disszidálnak a községből. 1945 után 23 községgel alkotott egy közigazgatási egységet.

A későbbi Tiszaújváros rohamos fejlődése a század második felében jelentősen átrendezi a térség struktúráját, Mezőcsát ismét hátrányos helyzetbe kerül. A ’80-as években elveszíti járási intézményeit, és a lakosság egy jelentős része is a térség nagyüzemeiben talál munkát. A nagyközség nehezen találja helyét az új világban, s évek telnek el, míg ismét fejlődő pályára tud állni. Ennek kiemelt mérföldköve – egyben az elvégzett munka elismerése –, hogy 1991-ben Mezőcsát ismét városi rangot kap. Településünk ezt követően a róla elnevezett Kistérség, utóbb pedig Járás központjaként, megújuló infrastruktúrával, kulturális fejlesztésekkel, közösségépítéssel igyekszik városi rangjához méltón gazdagodni, gyarapodni, ugyanakkor megőrizni mindazt a – részben falusias hangulatából adódó – lelkületet, amely minden részletében átszövi, meghatározza épített és szellemi örökségünket, s ezáltal egyedi, utánozhatatlan miliőt kölcsönöz városunknak.

Az Édes család kúriája

A történeti mérföldkövek mellett érdemes röviden megemlékeznünk Csát egyéb sajátosságairól is.

Mezőcsáton – az akkori birtokos Szini család pártfogásával – már 1576-ban megalakul a református eklézsia, s a lakosság nagy része protestánssá lesz, akik hosszú évszázadokon át küzdenek fennmaradásukért, boldogulásukért. A csátiak kitartását jól példázza, hogy amikor a 18. század elején sok nehézség árán csak arra kaptak engedélyt a Helytartótanácstól, hogy templomukat fából építsék újjá, ők 1745-ben csak azért is kőtemplomot húztak fel. Az egyház a település szellemi-kulturális értékeinek letéteményeseként iskolát alapított s tartott fenn, melyben neves egyházi és tudós férfiak is megfordultak, köztük Egressy Béni. A 19. század folyamán fokozatosan jelentősebbé válik a város zsidó és katolikus lakossága is, mely felekezet tagjai a 19. század derekán és végén zsinagógát, illetve templomot építenek.

 Az 1848-as jobbágyfelszabadításig földesurak, kisnemesek és jobbágyok-zsellérek lakják Mezőcsátot, akik – a korábbi évszázadokhoz hasonlóan – jószágtartásból és földművelésből tartották fenn magukat. A kisnemesség a század derekától elvesztette kiváltságait, rangbéli helyzetükből adódó öntudatukat azonban még hosszú-hosszú évtizedekkel később is őrizték.

A nemesi öntudaton túl – mely egyébként több környékbeli kuriális településnek is sajátja – Mezőcsát országos viszonylatban a tölgyfa botjáról, a 19. század elején szomorú véget ért, Ujj Péter balladája – és Vikár Béla gyűjtése – által mementóként fennmaradt Szűcs Marcsájáról, híres szülöttéről, Kiss Józsefről, valamint egyedi kerámiáiról – például miskakancsójáról – volt híres. Ez utóbbi is jelzi, hogy városunk a 18. század folyamán a vidék kézműves, később ipari központjává nőtte ki magát, mely szerepét hosszan meg is őrizte.

Mezőcsáti hangulat: a Bergmann ház fakapuzatának angyalfejes díszítése

Mezőcsát címerállata a legkorábbi ismert pecséteken is a fiait vérével tápláló pelikán. A helyi református eklézsia – csakúgy, mint sok más gyülekezet – ugyancsak előszeretettel használta e jelképet, melynél jobbat és találóbbat nem is választhattak volna őseink e vidék, különösen Csát szellemiségének képi megjelenítésére. E szimbólum ugyanis kettős jelentésréteget hordoz. Elsődlegesen az áldozatkészséget, az önfeláldozást fejezi ki; és valóban: városunk lakói, ha kellett, életüket adták hazájukért, szülőföldjükért, gyermekeik boldogabb jövőjéért. Ugyanakkor kifejezi az Isteni szeretetet is, mely erőt, kitartást, hitet adott településünk közösségének a sok évszázadnyi megpróbáltatás alatt. Erőt és kitartást ahhoz, hogy mindannyiszor újjáépítsék szeretett városukat, és hitet ahhoz, hogy bízzanak benne: áldozatvállalásuk nem lesz hiábavaló.

Mezőcsát címeres pecsétje 1771-ből

Ma már tudjuk, nem volt az, mert Mezőcsát – időről-időre megfogyatkozva, de meg nem törve – immáron legalább 800 éve él és gyarapodik.